Babrakadabra – interjú Varga Veronikával, a déli varázsú Babra zenekar énekesnőjével

2020. 09. 08.

Szabó János újabb költői mélységű interjúja a slivovica és a koló kapcsolatáról, a bőgő súlyáról, a női szerepekről és a legnagyobb vagányságról.

- Dél-Magyarország és a Balkán népzenéjét és népzenei eredetű dallamait adjátok elő sajátos felfogásban több mint hat éve a Babra zenekarral. Különös ismertetőjeletek, hogy legalább annyira zenéltek egymás szórakoztatására, mint a közönség örömére. Azt az érzést keltitek, hogy igazán jó móka együtt fellépni. Hogy tudtátok ezt a baráti, egymást támogató légkört megtartani az évek során? 

- Örülök, hogy másoknak is feltűnik a köztünk lévő jól működő kommunikáció, mivel mindannyian úgy gondoljuk, hogy másképp nem hogy egy zenekar, de tulajdonképpen semmiféle kreatív csapatmunka nem lehet hosszú életű. Az alapvetés nálunk az, hogy elsősorban magunknak kell megtalálnunk az örömöt és a mindenre kiterjedő motivációt abban, amit csinálunk – egyénileg és együttesen is –, és csak ezáltal tud létrejönni egy olyan szintű mondanivaló, amit érdemesnek tartunk közölni a hallgatósággal. A legtöbben kiemelik ezt a „jó tulajdonságunkat”, hogy látszik, őszinte lelkesedéssel állunk ott együtt a színpadon, amiből arra következtetek, hogy a zenei jelenlét vagy a magas szintű technikai megoldások mellett ez épp ugyanannyira fontos a sikerhez – a közönség értékrendje szerint is. 


Sokan hasonlítják egy zenekar működését egy párkapcsolathoz, amivel végül is én is egyet tudok érteni: a konfliktuskezelés módja, az építő szándékú, jóindulatú, egyenes kommunikáció kulcskérdés az együtt maradásban, ahogy a másik személyének tisztelete, szokásainak, gyengeségeinek elfogadása, de az is, hogy a közösség érdekeiért mindenki hajlandó legyen kompromisszumokra, vagy akár egy-egy esetben képes legyen kilépni a saját komfortzónájából. 


A mi csapatunk az indulástól kezdve igyekszik ezt az „állapotot” fenntartani, ami sokszor egyáltalán nem könnyű, de megértettük, hogy csak így tudjuk elérni a kitűzött célokat. Az „együttes” ugyanis nem jelent feltétlen és mindenkori véleményegyezést, nem egyformán látjuk az előttünk álló utakat, máshogy képzelünk el folyamatokat, és a zene sem jelenti mindenkinek ugyanazt – mind másképp éljük meg a közös jelenünket, de a lényeg az, hogy meg tudjuk találni a közös nevezőket, ezért 


nálunk nincs is olyan, hogy zenekarvezető. Mindig megbeszéljük a következő lépéseket, azt pedig, hogy aktuálisan ki, milyen feladatokban vállal szerepet és milyen mértékben, vagy milyen minőségben, sok tényező befolyásolja. 

- Hogy mutatnád be pár szóban a Babra zenekar tagjait? Zenei tudásukon kívül milyen tulajdonságaikat emelnéd ki?

- Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy Benedek, Bence, Dani és Dávid körében tölthetem el ezt a nem kevés időt, amit a Babrára fordítunk, legyen az akár próba, akár koncertre, fellépésekre való utazás, vagy csak beszélgetés. Ha jól belegondolok, ők a zenén kívüli életben is egy biztos pont számomra, úgy érzem, mindannyiukra számíthatok, bármiről legyen is szó. Mind a négyüknek egészen sajátos humora, egyedi stílusa, érdeklődési köre és gondolkodásmódja van. Sokat tanultam tőlük, amióta együtt zenélünk, és úgy gondolom, hogy még sok minden áll előttünk, együtt. 

- A közönség férfitagjai néma áhítattal figyelik bőgőjátékodat, mint amikor a sportjárgányról leszálló motorosról sisaklevétel közben kiderül, hogy nő.  Zalaegerszegi zenetanárod hatására váltottál hegedűről a zenésztársad szavaival élve „sokkal dögösebb” nagybőgőre, aminek a cipelésébe azért lovagias zenésztársaid is besegítenek.  Ezek szerint a finom ízléssel megválogatott ruhákkal és egyedi ékszerekkel is kihangsúlyozott nőiességedbe azért némi vagányság is vegyül?

- Úgy gondolom, hogy a legnagyobb vagányság az, ha valakiben van elég kurázsi, hogy bármely körülmények között kitartson az érzései, elképzelései szerint számára megfelelő, boldogságot hozó életút mellett, ha a vágyott létet nem áldozza fel kevésbé fontos dolgokért; ha van benne egy adag, jó értelemben vett megrögzöttség, hangyaszorgalom, tanulni vágyás és testi-lelki teherbírás, hogy mindig közelebb és közelebb kerüljön ahhoz az élethez, amelyben saját magát kiegyensúlyozottnak, elégedettnek tudja érezni, képes alkotni, megtalálni a nyugalmat, figyelni a saját gondolataira és megérzéseire, a természetre, és másokat is képes motiválni maga körül. 


Én ezt csak a zene jelenléte által tudom elképzelni a saját életemben, aminek hivatásszerű gyakorlása a mindennapokban tud iszonyú fárasztó is lenni, és rengeteg bonyolult megoldandó feladat elé állítja az embert. Nőként talán még összetettebb is az egész, ráadásul lehet, hogy a nehézségeket én nagyobb stressz-szinten élem meg a kelleténél. Mindenesetre igyekszem felülkerekedni a problémákon. Mindig nagy megkönnyebbülés konstatálni, hogy végül is én is le tudom gyűrni az összes „mumust”, hogy érzem, egyre sokoldalúbb, „edzettebb” leszek, egyre több dologra tudok figyelni. A bőgőzéssel nyilván semmilyen szempontból sem könnyítettem meg az életemet, ennek ellenére sosem bántam, hogy ezt a hangszert választottam, a Babrában pedig tényleg úgy látom, van értelme vele foglalkozni. Ráadásul, úgy gondolom, hogy a bőgő révén az átlagnál többször tapasztalhattam meg, hogy kérés nélkül is milyen segítőkészek és kedvesek tudnak lenni az emberek, a gyermeki kíváncsiságról nem is beszélve, ami szerintem csodálatos, hogy ki tud törni még a „komoly” felnőtt férfiakból is! 
Szerintem nincs olyan ember, főképp olyan nő, aki ne örülne egy kis extra figyelemnek. Én ezt a hangszeremnek köszönhetően gyakran átélem, de mindig rájövök, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a dolog, hiszen minden csoda három napig tart, ahogy a mondás tartja, és én sem érzem még azt, hogy elértem volna azt a szintet, amire képes vagyok vagy lehetek. 

Bizonyítani kell újra és újra (magamnak is), hogy tényleg megérdemlem a külön figyelmet, hogy aztán ne csak egy kirakatbabaként tekintsenek rám.