1989- t írunk. A budapesti József Attila Gimnázium pince klubjában őrületes beat élet folyik, éjjel – nappal. Pierrot, alias Marosi Z., néhány negyedikes diáktársával szomorúan kénytelenek immáron végérvényesen tudomásul venni, hogy UP- ék, kiegészülve a Vörössel és néhány nagyobb hangú másodikos haverjával, mint a Keszei, átveszik az irányítást, a klubélet, a próbarend és egyéb közösségi szeánszok felett. Aztán egy óvatlan pillanatban, 89’ végén, vagy 90’ elején a mi kis beat tanyánk porig égett, hangszerestül, berendezésestül. Huss, véget is ért a rock és a roll a gimi alagsorból, többé soha sem szólt a jó dúr és a jó mol. Ám ekkora már szabad akaratunkból jártuk az éjszakát, a puhatestű éjszakát, hallgattuk kattogó zaját, hogy aztán ez a kattogás tovább éljen bennünk, s hozzon másokat hozzánk hasonlóan a kattogás e pazar és fenséges állapotába. A Barbaro volt az a zenekart, akiért érdemes volt bármilyen áldozatot hozni hét közben, az iskola ürügyén, csak a hét végén ott lehessünk a „Blue Box”- ban, és megnézhessük azokat a muzsikusokat, akik miatt elkezdtünk egykoron zenélni, gyakorolni, hogy olyanok legyünk, mint a Herpai Sanyi, vagy a Zsoldos Tomi, vagy Cziránku mester, illetve Jorgosz, az elnyűhetetlen balkán kántor. Nem hittünk a szemünknek, de még kevésbé a fülünknek, amikor meghallottuk Leventével és Vörivel a Barbaro zenekart, és ahova csak tudtuk követtük őket. Amikor pedig az S- Modellel (Gerdesits, Pribil, Ferenczi, Mezei és Zsoltika) együtt koncerteztek a Tilos az Á- ban, vagy a Fiatal Művészek Klubjában, az maga volt a Kánaán zenére szomjas fiatal fülünknek és lelkünknek egyaránt.
Imádtam, ahogy a Sanyi játszott a dobon, és így voltak ezzel az országban rajtam kívül még nagyon sokan mások is, akkoriban. Mindvégig lenyűgözött és a mai napig is inspirál kiváló technikája, sajátos, csak rá jellemző nyugalma a színpadon és az életben, rendíthetetlenül feszes tempója, kitartása, a jó iránti makacs és konzekvens elköteleződése, mindaz a tiszta, de keményvonalas világszemlélet, ami Herpai Sándort, az ország egyik legjobb és legállhatatosabb dobosát egy életen át jellemezte. A világ már csak ilyen, megint ilyen. Alig temettük el Oláh Andor barátunkat, aki 47 évesen hagyott itt minket nagy sietve, ismét látom magam, ahogy benőtt sírdombok és fáradtan dülöngélő, múlt századi mészkő keresztek között botorkálok, kisírt szemmel egy temetőben, rettenetesen szomjazva a túlélők, legjobb barátaim társaságát, akik velünk együtt botorkálnak e ködös februári reggelen málladozó keresztek, s gazos parcellák útvesztőjében, közös múltunkra emlékezve. A világ már csak ilyen! Egy pillanatra elfordítjuk fejünk, csak egy röpke pillanatra és hopp, ismét „útra vált belőlünk a mi jobbik részünk, a mi jobbik részünk…”
