Veni április 3-án mutatja be a nálunk is elérhető új albumát a Magyar Zene Házában. Ezzel kapcsolatban készített vele mélyinterjút vendégszépírónk, Szabó János.
„Minden út a hiánytól sebzett szív útja a Teljességhez. Ezért minden út szent.
Az út bennünk van. Az út úttalan. Az út rádöbbenés, az út ébredés, az út a görcsös erőlködéssel felhagyó elengedettség.” (Biegelbauer Pál)
Szabó János: A titokzatos hangú Szász Veronika varázsceruzáját ismét hangvillára cserélte: „Szászszorszép” dalok születtek VENI-től, amik egyediségük mellett egységes kompozíciót alkotnak, mint egy mezei virágokból font koszorú. Ha elindulunk ezen az önmagába visszatérő zenei ösvényen, felemelő utazás veszi kezdetét. Minél többször hallgatjuk meg a dalokat, annál több minden tárul fel előttünk a rejtett üzenetekből. Ez az album kézen fog és hazavezet. A Hunnia Records kiadónál megjelent lemez bemutató koncertje április 3-án lesz a Magyar Zene Házában.
Veni: Az önmagába visszatérés fontos motívum és az élet ciklikusságát fejezi ki, ahogy a körforgásban a semmiből a minden felé és a mindenből a semmi felé mozdulva részleteket rajzol létezésünk térképére.
Örülök, hogy az utazást felemelőnek nevezted, ugyanis ezt tartom a legfontosabbnak a zenében, sőt tulajdonképpen a művészetben, és minden egyéb kommunikációban, hogy felemelő legyen.
Ezért volt a Bazilika Lovagtermében az első lemezbemutató koncertünk 2019-ben, mert amikor elgondolkodtam, hogy mit emeljek az első helyre azok közül, amik a zenémet leginkább jellemzik, akkor ezt tartottam a legfontosabb aspektusnak, hogy felemel.
Nem azért, mert könnyű és szórakoztató, hanem azért, mert mélyre megy és felszabadít. Ezért volt az első koncert szakrális - de azon belül szokatlan - helyszínen, mert azt szerettem volna üzenni, hogy leginkább arra törekszem, hogy amikor akcióba lendülök, akkor lelkileg felfelé mozduljak és olyan hatásoknak tegyem ki magam, amik ehhez segítenek hozzá és másokra is olyan hatással legyek, ami ebben segít nekik.
A helyszínválasztással ezt a „befelé és bentről felfelé” típusú asszociációt szerettem volna leképezni. Fizikailag magasan és mélyben voltunk egyszerre. A város feletti égen, de egy olyan építmény mélyén, ami az ország legnagyobb tömegű harangját védi és amihez tükörfalú lifttel vagy sötét csigalépcsőn át vezet az út felfelé.
Az, hogy minél többször hallgatod a dalokat, annál több dolog tárul fel előtted, egy szintén fontos megerősítés, mert az is kifejezetten szerzői szándék nálam, hogy mindig valami lényegit örökítsek meg és lehetőleg úgy, hogy időről időre változatos módon kelhessen életre a befogadó fantáziájában. Ez azért fontos, mert szeretném, hogy bárki bármikor szabadon kapcsolódni tudjon, aki szerint az a lényeg, ami szerintem is. Célom, hogy valamennyien személyiségünknek, beállítódásainknak, aktuális érdeklődésünknek, pillanatnyi érzelmi, szellemi és fizikai állapotunknak megfelelően vehessünk részt a flow-ban.
A lemez dalaiban is ez a felemelő és szabadon csatlakozható áramlás az egyik legfontosabb aspektus, mert meggyőződésem, hogy ha lelkileg edzettek vagyunk, akkor már nem akarjuk kihasítani magunkból azokat az élményeket, amiknek az érzelmi visszhangjával nehezen tudunk mit kezdeni. Ez azért fontos, mert éppen ezek az élmények határoznak meg bennünket a leginkább. Ezért egy olyan életben, amiben létünk nem csak végbemegy, hanem jelentést is nyer, úgy tudunk alkotó módon és önazonosan részt venni, ha megengedjük magunknak, hogy érzelmileg is bevonódjunk. Ezért, ahogy az alkotás fáradtságát, úgy a kötődés örömét és az elvesztés fájdalmát sem érdemes megúszni, mert ezektől az érzésektől még inkább emberek vagyunk és ezen megelevenedő és elmúló dolgok körforgását hívjuk életnek.
Szabó János: Egy kép ugrott be rólad mostanában, hogy lobogó hajjal mezítláb sétálsz egy réten a napfényben és a természet szépsége ihleti a dalokat. A virágok pedig örömmel hallgatják az énekedet. Érzésem szerint ez az alkímia hatja át a művészetedet: a föld, a harmatos fű (víz), a napfény (tűz) és a szél (levegő) átalakul különleges zenévé, amitől a virágok is ragyogóbban nyílnak a réten, mert megénekelted szépségüket, megsimogattad szirmaikat, miközben eggyé váltál a természettel.
Veni: Valóban visszatértem a természetbe, mint ahogy más olyan dolgaimhoz is, ami gyerekként természetes volt számomra. Körülbelül 7 éve eladtam a motoromat és egy lakott területtől távol eső, erdő széli gyümölcsöst vettem belőle. Tehát vadállatok kerten kívül tartása fáklyalánggal - és kellő kurázsival például szarvasbőgéskor - vagy szőlőmetszés közben tapasztalom meg milyen élet és halál urának lenni a szabadban és együtt alkotni a természettel. Sokat tanultam abból, hogy nekem kellett eldönteni, hogy melyik tő életképes és el kellett dönteni, hogy melyik vessző teremjen jövőre és milyen állat férhessen majd hozzá a gyümölcsökhöz.
Persze azért a legfőbb, amit itt csinálok, hogy elengedem magam és időt szánok rá, hogy naphosszat egy függőágyban heverészve szemléljem a világot. Figyelem a nyüzsgő természetet nappal vagy a csillagok észrevétlen vándorlását az esti égbolton. Nyáron csak kinyújtom a karom és finom cseresznyét eszek, ősszel meg fügét szüretelek. És csak úgy énekelgetek vagy hallgatok napokig, ahogy épp jólesik.
A kezdetekhez való visszatérés ez az éneklésben is, mert kiskoromban is először a természetnek énekeltem. Például a fáknak a kertünkben azzal a céllal, hogy gondoskodjak róluk. Rendszeresen énekeltem nekik, hogy nagyra nőjenek, élvezzék az életet, szépen virágba boruljanak, szálljanak rájuk a méhek, finom gyümölcsöket teremjenek és sokat szálljanak rájuk az énekesmadarak is. A kertünk fáit apám ültette. A többi fát pedig azok a feketerigók „ültették”, akik a kertünkbe jártak cseresznyézni, de a szél is nagyon termékenyen járt arrafelé és egy kisebb erdőnyi nyárfa nőtt a kert végében, amik egy idő után olyan nagyok lettek, hogy még a hegyeket is teljesen kitakarták a képből.
Az alkímiáról meg egy másik gyerekkori emlékem jutott eszembe, egy másik kedvenc játékom. Kiskoromban volt egy ezüstszínű diktafonom. Arra vettem fel a dalaimat, emlékeimet, jövővel kapcsolatos elképzeléseimet, ötleteimet, üzeneteimet, mindent, ami a „nem mondhattam el senkinek, elmondom hát mindenkinek” kategória volt. Egy kazetta akkor volt kész, amikor már semmit nem volt szívem letörölni az újért cserébe. Ez mindig nagy vívódás volt. A régi ötlet nagyon értékes, mert már sokat túlélt, az új ötlet viszont mindig a világ legjobbjának tűnik, ugye ezért születik, mert a pillanatban sokkal fontosabbá válik, hogy valami új szülessen, mint, hogy valami régi életben maradjon. Nehéz tehát egyből eldönteni, hogy idővel melyik új lesz valóban értékesebb annál, amit letörlünk érte, de az ihlet azért többnyire vitt előre és a szalagon jöttek mentek a dallamok.
Na, és amikor fújt a szél és nem volt felhő az égen, akkor jelentőségteljesen kitekertem a kedvenc kazettaszalagomat a leghűségesebb 2B-s ceruzámmal, kimentem a közeli fákhoz és felaggattam rájuk. Egy kilencven percessel két nagyobb vagy három kisebb fát is össze lehetett kötni. Azt képzeltem, hogy a szalagnak a fákon mozgásba kell lendülnie a szél által, hogy csilloghasson rajta a fény, ami pedig annak a jelensége, hogy a napsütés kiolvasztja belőlük a dalokat, a szél pedig továbbviszi azok legfontosabb elemeit, hogy a dalok eljussanak azokhoz, akik távol vannak, de akiknek szintén szükségük lehet rájuk. Szerettem elképzelni, hogy valahol távol ugyanez a szél fog fújni, amit valaki ugyanúgy figyel majd, mint én és ezek a részecskék ezért benne is dallá válnak.
Szabó János: Vannak kedvenc töltekező helyeid, ahova elvonulsz alkotni?
Veni: Alkotni többnyire otthon szoktam fizikai értelemben, illetve a középiskola és az egyetem évei alatt nyaranta a tihanyi művésztelepen és amióta lediplomáztam, azóta a szőlőnkben a káli medencében. Amit nagyon szeretek még, az az Őrség, ott nem alkotni szoktam, de eddig bármikor jártam ott, abból született alkotás és mostanra így van ezzel Szeged is. És persze a budaörsi hegyek, ahol meg már annyi mindent csináltam, amit fel sem tudnék szerintem sorolni: sétálva, futva, biciklivel, motorral, másokkal, egyedül, ünnepelni, szomorkodni, tűzijátékot nézni, fotózni, filmet forgatni, zenélni, csendben meghallgatni hogyan hangzik épp fentről a város vagy megnézni a passió első próbáját, amikor még jól látszanak az emberek a szerepek mögött.
Talán ez az abszolút kedvenc. Úgy nőttem fel, hogy mindig láttam az otthonomból valahogyan. Hol messziről a kertből, hol közelebbről az ablakból. Most is sokszor felsétálok, hogy lássam őket még közelebbről és hogy megnézzem, hogy milyen onnan a kilátás. Mindig szerettem messziről is ránézni a helyre, ahol élek. A csillagos égbolt látványához hasonlóan ez is segít kizökkenni önmagam fontosságából és tudatosítani, hogy bármilyen nagynak tűnnek előttem az aktuális dolgaim, messziről nézve az egész életem csak egy kis része valami felfoghatatlanul nagynak.
Különféle konkrét célok vezéreltek, de mindig ugyanazért mentem: mert szeretem.
Fotó: Olajos Ilka
Szabó János: Úgy tűnik megtaláltad az utad, amin magabiztosan haladsz Bata Istvánnal és a tiszta szándék vezet benneteket. Mesélnél arról, hogyan született ez az új album?
Veni: Köszönöm a megerősítést, én is úgy érzem és azt látom, hogy különleges erőforrás az, amennyire művészi összhangban vagyunk Bata Istvánnal.
Amikor valamilyen alkotást készítek, akkor mindig adok magamnak konkrét feladatot, konkrét kritériumokkal, amiket meg kell oldanom a következő szerzési folyamat során.
Mint a tervezőgrafikában, ahol a kihívás például az, hogy valaki önmagáról megfogalmazott identitását mások számára hozzáférhető módon, művészi minőségben jelenítsem meg vizuálisan.
Az ő kommunikációjáért vállalok felelősséget és az a feladatom, hogy jól járható és időtálló hidat építsek az üzenő és a befogadó között. Ez nemes és felelősségteljes feladat.
Amikor a saját albumomat készítem, akkor is ugyanezt teszem, csak ilyenkor a saját gondolataimat szeretném átadni és a zenei sorok arculatában a saját identitásom rajzolódik ki.
Ugyanúgy hídként gondolok magamra és azt képzelem, hogy a “közös tudásból” szakíthatok ki alkotásnyi darabokat azért, hogy az összehozzon és felemeljen minket. Ez egy közösségi alkotási gesztus tulajdonképpen, mint a népdalok, amivel az ember őszintén mesél az érzelmeiről, de visszafogja a szubjektumot, hogy a közös és jól hozzáférhető képek által mások egyénileg és szabadon tudjanak részt venni a jelentés-tulajdonítás kreatív folyamatában.
Az alkotói célom az volt, hogy olyan magyar nyelvű dalokat írjak, amik hitelesen szólnak rólam, tehát az életem fontos szimbólumaiból építkeznek és számomra kedves zenei íveken haladnak, de mindig olyan módon, hogy ahhoz mások a maguk asszociációi és előzőleg megélt élményei mentén szabadon és biztonsággal csatlakozhassanak.
Mélyre és magasra is engedtem magam, mert szerettem volna olyan dalokat írni, amik segítségével elhordozhatóbbá válnak a mélyről fakadó, fájdalmasabb érzelmek is, ezáltal pedig elviselhetőbbé és reménytelibbé az az időszak, amikor az élet szükségszerűen nehéz és megterhelő kérdésein gondolkodunk. Ami viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődésünket szinten tartva magunk építsük szellemi és fizikai életünket.
Azt tapasztalom, hogy, ha képesek vagyunk erőt meríteni egymásra utaltságunkból és alkotó módon, tehát egymás épüléséért felelősséget vállalva kapcsolódni egymáshoz, akkor a próbatétel ideje alatt is elbírjuk a sorsunkat, mert együtt erősek vagyunk, mert együtt azok lehetünk, akik egyenként lenni akarunk.
Ez a legfontosabb üzenet, amit valahogyan bele szerettem volna szőni a sorokba, amúgy meg szabad a gazda. Az a jó, ha minél több szem, minél többet lát! Jöhetnek az észrevételek, hogy mitől jó együtt és az ötletek, hogy hogyan lehetne még jobb. Szerencsére a fenntartható megfejtés végül sosem a „jó vagy rossz” harcából, hanem „az ilyen és az olyan” párbeszédéből születik.
Szabó János: Mi inspirálta a dalokat?
Veni: A dalok megírásában a népdalok jelentették a legfőbb inspirációt, mert azok őszinték és tömören a lényegről szólnak és tele vannak asszociációs lehetőségekkel. Bár pillanatnyi életérzést fogalmaznak meg személyes hangvételben, mégis hozzáférhetőek és könnyen túlélik korukat, mert időtálló közös szimbólumokkal kommunikálnak.
Inspirációs forrás volt továbbá valamennyi olyan zene a világból, amit valaha is átengedtem magamon és bármikor is dalra fakasztott. És minden olyan régi magyar dal és nóta, amiket a nagymamám énekelt varrás, főzés vagy kanári etetés közben, vagy kifejezetten nekünk, hogy megmutassa, hogy milyen szép dalok léteznek azokon túl is, amik a kilencvenes évektől kezdve ömlenek ránk a lejátszókból.
Ha legalább egyetlen kortársam, egyetlen dalomat, egyetlen egyszer elénekel majd az unokájának, mert a régi szép időkre emlékezteti, és mert ezáltal valami lényegit tud átadni magából is, akkor minden fáradozás megérte.
Szabó János: Könnyen jöttek a dalszövegek, amiket írtál?
Veni: Mivel pontosan tudtam, hogy miről szeretnék dalokat írni, ezért nem jöttek nehezen, de mivel szeretem kiérlelni az alkotásaimat és sokat szoktam csiszolni őket, ezért sokat dolgoztam ezekkel is. Főleg szellemi munka ez, ami számomra egyébként nagyon élvezetes. Szeretek írni, mindig is szerettem, sőt szerintem valaki ezt manapság - amióta divatos a mánia szó- simán grafománnak mondaná, ahol én a skálán elhelyezkedem aszerint, hogy mennyit írtam már összesen életemben.
De mivel a szavak hatalmas felelősség, ezért a publikumnak írni még annál is keményebb és fárasztóbb szellemi munka, mint a jövőbeli önmagamnak.
Mint csendben és lassan haladni egy olyan űrhajóval, amit csak a gondolat hajt, és csak a másokra való tapintat közegében haladhat előre és csak addig juthat el, ameddig az másoknak is hasznos és építő.
Ráadásul amikor így fejben kilövöm a fantázia rakétát és kicsit elkalandozok, akkor vissza is kell jutni, többnyire azon az úton, amelyiken elindultam. Például tudom, hogy az az időszakom van, amikor azt szeretném szimbolikusan megírni valahogy, hogy vegyük észre, hogy többnyire azért veszekszünk, mert így vezetjük le a fájdalmainkat, amiket másként nem tudunk kiadni magunkból (“hol a félős kutya ugat”). Azt szeretném, hogy minél többen belássák, hogy sokkal jobb lenne az életünk, ha az érzelmeinket nem feszültség formájában közvetítenénk egymás felé, és a figyelmet nem versengésben szerzett nyereségként akarnánk beszerezni, hanem több és jobb eszközt kipróbálnánk, amivel egymáshoz kapcsolódhatunk és amik által megtartó - érzelmileg biztonságos és épülésünket is szolgáló - kapcsolatokat építhetnénk.
Na és amikor ebben a tudatállapotban időztem egy napot, hogy az emberek versengve és veszekedve, de mégiscsak kapcsolódni akarnak egymáshoz és órákon át lovagoltam az ide vezető asszociációkon és utána lemegyek a boltba kenyérért, mert még enni is elfelejtettem a nagy kalandozásban, akkor tudnom kell, hogy a sorban mögöttem álló ember nem azért förmed rám annyira elképesztően bunkón és megsemmisítően, mert tényleg ennyire nagy gond, hogy kicsit be vagyok lassulva és a mindennapjaimat nem élem harcra kész állapotban, hanem mert ő sajnos épp nem ebben az alkotó tudatállapotban van és nem tudatos abban, ahogyan kapcsolódni fog velem. Pedig, ha az ilyen rosszul sikerült közeledés helyett kedvesen köszönne, vagy csak őszintén rám mosolyogna, vagy legalább vissza, akkor mindkettőnk számára sokkal jobb lenne a nap, sőt az egész hátralévő életünk. Sajnos egyelőre többnyire nem ilyen tudatosan és egymásért is aktivizált önfegyelemmel, versengést is legyőző önbizalommal működünk, mert például elhisszük, hogy az a fontosabb, amit éppen megszerezhetünk és nem az, amilyen élményeket a szerzés közben megélünk.
Szabó János: Van egy dalos füzeted, ahova leírod az ötleteidet?
Veni: Mindig van egy naplóm vagy naplószerű könyvem, abba írok meg rajzolok le mindent. Ebben készülnek a logók, módszertanok, mesék, szövegek, stb., szóval minden általam szerzett dolog első verziója.