mztsz.hu
Támogatónk:
nka.hu
youtube.com
twitter.com
facebook.com
Együttműködő partnerünk:
Zeneszöveg Womex
Vázsonyi János

Vázsonyi János

Vázsonyi János 1970-ben született Budapesten, zenész családban. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakának szaxofon szakára járt, majd a Buddhista Főiskolán folytatott tanulmányokat.
Első zenekarával, a jazzrockot játsszó Egon a falonnal fellépett a Pori Jazzfesztiválon. Következő együttesével, a Drumsszal három etnodzsessz nagylemezt készített, jelenleg a Tritonnal ugyancsak a népzenét és a dzsesszt ötvözi, megtoldva klasszikus zenei elemekkel. Zenekaraival többször turnézott Franciaországban, Olaszországban, Németországban, játszott a Kőszegi Quintettel, Zoller Attilával és Gadó Gáborral, számos lemezen közreműködött.
A klasszikus és barokk zenéhez fűződő viszonyát a szüleivel – hegedűs édesapjával és zongoratanárnő édesanyjával – való együttmuzsikálás során mélyítette el. Különleges hangszerelési megoldásaival – kürt-szaxofon, orgona-szaxofon – túllép a bevett interpretálási szokásokon, ahogy mostani szólóprojectje is igazi unikum a klasszikus zene területén: Telemann és mások barokk kánonszonátáit adja elő egyedül, a második szólóhangszerest egy vissszhanggal helyettesítve.
 
Szokatlan kísérlet - Bach-zene szaxofonon
Képzeljük el, hogy Bach egy esős őszi délután belép a kötheni Agnuskirche üresen kongó, visszhangos terébe. Megáll a néptelen templom közepén, lehúnyja szemét, megmozgatja ujjait, előveszi szaxofonját, s játszani kezd. Improvizál, csak úgy, a maga kedvére, s ahogy a meg-megtorpanó, majd újra nekilendülő dallam fanyar, szomorkás éneke felszáll, úgy érezzük, az Istennel beszélget. Ez a látomás szinte minden elemében képtelen. A 18. század embere számára mi sem lenne elképzelhetetlenebb, mint egy üres templomban a maga kedvére játszó muzsikus - a szaxofont meg éppenséggel csaknem száz évvel Bach halála után találták fel. Mégis, ahogyan Vázsonyi János az a-moll partita Allemande tételét játssza, abban nem csak Bach szelleme van jelen, de az ismerősnek hitt zeneszerző portréjának egy új, de hiteles vonása is. Az előadás azt az illúziót kelti, hogy a darab ebben a pillanatban, a hallgató füle hallatára születik meg. A spontaneitásnak ez az élménye pedig nem idegen Bachtól, korának legnagyobb rögtönző művészétől, aki képes volt két órán keresztül improvizálni egy megadott dallamra, amíg ki nem merítette feldolgozásának összes lehetőségét.
Farkas Zoltán


A szaxofon és Bach

Ez a felvétel szokatlan kísérletnek engedett teret: Bach-zene szólal meg szaxofonon. Persze hogy anakronizmusról van szó, hiszen a szaxofon csaknem száz évvel Johann Sebastian Bach halála (1750) után bukkant fel a hangszerek történetében, ám igazán csak az amerikai és európai jazz korszakában lett népszerű s elfogadott, a huszadik század kezdetétől. Vagyis amikor Adolphe Sax mester az 1840-es években a klarinétból szaxofont kreált, akkortájt rendezték sajtó alá Bach műveinek első összkiadását, s a szaxofon térhódítása idejére, a századfordulóra esik az első historikus előadóművészi mozgalom, zászlaján az azóta sokszor ismételt jelszóval: vissza a Bach-zene eredeti hangzásához!

Vajon mit szólna ahhoz a Mester maga, hogy műveit a jazz egyik legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszerén szólaltatják meg? - tehetik fel a kérdést azok, akik a Bach-kottában egyfajta zenei Bibliát tisztelnek, szentírást, melytől eltérni szentségtörés, sőt barbárság. Nos, egyáltalán nem biztos, hogy Bach annyira idegenkedne a szaxofon hangzásától. Talán rá is csodálkozna, hogy a hangja korának egyik-másik fúvósára, a vadász-oboára (oboa da caccia) vagy a klarinét őseként számon tartott pásztorsípra (chalumeau) emlékezteti. Márpedig ezeken a hangszereken vagy kétszáz évig nem játszottak Bach-muzsikát; a huszadik századi fúvósok és vonósok hangzása csaknem olyan távol állt a korabelitől, mint a szaxofoné.

Próbáljunk történetileg mélyebbre nézni! Bach ízig-vérig hangszeres muzsikus volt, több instrumentumon játszott, a billentyűsökön világra szólóan, korának legnagyobb virtuózaként. Vajon milyen szerepet szánt műveiben az adott hangszernek? Ha mondjuk egy kantátában pengetett vonósokkal kívánta a szövegben emlegetett, elfogódottságtól elszoruló szív dobbanását érzékeltetni, akkor azt a zenét aligha bízhatnánk orgonára vagy fuvolára. Viszont sok művet és tételt maga Bach ültetett át más hangszerre (például csellószvitet lantra, szólóhegedűs tételt orgonára), nem beszélve ugyanannak a zenei anyagnak megannyi másfajta felrakására, hangszerelésére. (Ugyanez más szerzők zenéjével is megtörtént: Vivaldi hegedűversenyeiből például orgona- és csembalóversenyek lettek Bach-módra.) Az átirat szokása és technikája Bach idejére óriási hagyományokkal rendelkezett, s a barokk korban, amikor egy zeneszerzőnek szüntelenül újabb darabokkal kellett bővítenie az általa gondozott zenei környezet (egy város, egy arisztokrata udvar, egy templom) repertoárját, a variált önismétlés létkérdéssé vált. Bach ezen a téren egyébként - mondjuk Händelhez vagy Telemannhoz viszonyítva - kifejezetten mértéktartónak mutatkozott.

A Bach-féle átiratok lényege nem abban rejlik, hogy az adott zenei anyag az eredetihez képest gyökeresen megváltozzon. Bach csak azt teszi lehetővé, hogy az új hangzási médiumon különösebb erőlködés nélkül megszólalhasson a mű; ennek érdekében általában hangnemet változtat, s ha dallamjátszó hangszerről akkordikus hangszerre ír át, ilyen értelemben dúsítja fel az anyagot. Mindebből - és sok minden másból - arra következtethetünk, hogy a kotta abban az időben a zenének a pillanatnyi állapotát örökítette meg, illetve vázlatos emlékeztetőül szolgált az életre keltéshez előadási szokások és szabályok alapján.

A dolog azonban mégsem ennyire egyszerű, legalábbis Bachnál nem az, mert ő, mint mindenben, ebben is kivételes jelenség volt. Több műve van ugyanis, különösen a későiek között, amelyeket nem egy konkrét előadásra írt, sőt olyan is akad, amelynek előadására nem is gondolt. Kinek s minek komponálta tehát ezeket a műveket? Részben a hozzáértő muzsikus-elitnek, elolvasásra, esetleg tetszőleges megszólaltatásra, részben - bármilyen furcsán hangzik is - az utókornak, a barokk zene süllyedő szigetéről, palackpostaként. Ily módon tehát léteznek Bach-zenék, amelyekben nincs rögzítve konkrét hangzási, hangszerelési elképzelés, például a Musikalisches Opfer cím alatt összegyűjtött darabok zömében vagy az utolsó s befejezetlen nagy ciklusban, A fúga művészetében. Ami azt jelenti, hogy ezekben a művekben a hangszín megválasztásához maga Bach adott szabad kezet kora és utókora muzsikusainak.

Ha csak vázlatosan is tekintünk végig a Bach-zene felfedezésétől (az 1820-as évektől) napjainkig a Bach-interpretáció történetén, koronként olyan óriási különbségeket tapasztalunk, hogy már-már azt mondhatjuk: Bach művei akarva-akaratlan átiratokban éltek tovább. Nem tudjuk, miként hangzott el először a Máté passió Mendelssohn vezényletével 1829-ben Lipcsében, de ha csupán a Klemperer vezényelte Máté passió felvételt (1962) hasonlítjuk össze az úgynevezett historikusokéval, Harnoncourtéval (1973) vagy Gardinerével (1988), úgy érezzük, mintha nem is ugyanazt a kompozíciót hallanánk: a Bach-zenéről alkotott felfogás csupán néhány év alatt gyökeresen megváltozott. Vagy a jelen felvétel műsoránál maradva: Bach három gambára és csembalóra írott szonátája még mindig meglehetősen ritkán szólal meg térdhegedűn (viola da gamba), a csellisták sajátították ki hangszerük számára, s a mai gordonkát a Bach-korabeli térdhegedűtől egy világ választja el. És akkor még nem is említettük a szándékos Bach-átiratok vég nélküli sorát a klasszikus, a jazz és a szórakoztató zene területén egyaránt.

Hogyan értékeljük tehát mindezek után a "szaxofonos" Bach-zenét? Aki ismeri eredeti változatban a felvételen elhangzó műveket, bizonyára megérzi az újdonságot és a különösséget. Ez az eltérés azonban csak részben fakad a szaxofon hangzásából, inkább az interpretálás módja a döntő. Mindenekelőtt a hangszer megszólaltatása jazzen (is) nevelkedett fiatal muzsikusok által. A jazz sokat örökölt a muzsikálás régebbi (19. század előtti) ermészetes módjából, illetve a népzenéből, amikor és ahol a pódium és a hallgatóság fizikai értelemben sem vált olyan élesen ketté, mint később. A jazz még őrzi a zene beszédszerű közvetlenségét. Ezzel a közvetlenséggel tolmácsolva egy 18. századi kotta teljesen másként hat, mint a koncertpódium fensőbbségének igényével. Egy szaxofonosnak nem kötelező gyerekkorától minden vizsgán Bachot játszania, s épp ezért nem a eljesítmény belénevelt görcsével szólaltatja meg e zenét, hanem egyszerűen és elfogulatlanul "elfújja" a hangokat, belefújja őket a levegőbe, mintha szappanbuborékok lennének. S miként a szappanbuborékok, ezek a hangok és motívumok a maguk törvényei szerint úszkálnak. Az ember könnyen feledkezik bele kacskaringós, olykor rögtönzött és esetlegesnek tűnő útjuk követésébe. Zenére fordítva a hasonlatot: egyfajta szokatlan, szabad frazeálás jellemzi ezt az előadást, a Bach-interpretáció mai, íratlan törvényeihez képest sokkal lassabb tempóban, meditatív szemlélődéssel. Ez elsősorban az a-moll, eredetileg szóló harántfuvolára írott partitára (szvitre) jellemző. A másik két műben, amelyben kettő, illetve három hangszer játszik együtt, ez a fajta merész rubato megvalósíthatatlan. Itt a karaktert meghatározó tempó mellett nagyobb szerepet kap a hangszín, mindenekelőtt a hangszín egysége a Musikalisches Opfer eredetileg fuvolára, hegedűre és csembalóra komponált triószonátájában, ami ilyen felrakásban a szólamokat jobban összemossa ugyan, de a hangok elrendezésének módját, a struktúrát plasztikusan érzékelteti.

A CD-t hallgatva különös érzés kerít hatalmába, meglehet, némi beleérzés jóvoltából: mintha Bach zenéje is egyfajta jazzé alakulna át. Nem New Orleansra, vagy a swingre, netán a bebopra gondolok, hanem a jazz modern, alternatív nyelvezetére. A Vázsonyi felvétel innen hallgatva Bach-féle hangokból építkező alternatív jazz, amonnan viszont jazzes asszociációkkal átfestett Bach-interpretáció. Döntse el a hallgató, hogy a híd melyik oldaláról közelít felé. Egy biztos: a túlsó partra nem jutunk át. Az élmény valahol középen lebeg.
Batta András


Váczi Dániel 1972-ben született Budapesten. Tíz évig hegedült, majd tizenhét évesen kezdett szaxofonozni. 1998-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem biológus szakán. Borbély Mihálytól szaxofonozni, Madarász Ivántól pedig zeneelméletet és zeneszerzést tanult. Egy évig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakának szaxofon szakára járt. Jelenleg a Plastic Ohara, a Timeless Life, a Kada, a Nigun és a Chalaban zenekarokban játszik, és a Plastic Ohara Plays Big Drastique, a Timeless Life Whatwatch?, a Kada Búcsúzás, Gadó Gábor One Glimpse Is Not Enough, Yonderboi Shallow and Profound, Kamarás Iván Bombajó és a Triton Indulj el... című lemezein hallható.

Csillagh Katalin 1981-ben született Budapesten. Tízéves korában saját szerzeményeit játszotta a Zeneakadémia Nagytermében. Tizenkét évesen felvételt nyert a Bartók Béla Konzervatórium előkészítő tagozatára. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Nádor György professzor növendéke. Részt vett a bécsi zeneakadémián Oleg Maisenberg zongora, és a Messianen-tanítvány Emmy Henz-Diémand zeneszerzés kurzusain, Baranyay László, Rados Ferenc magyarországi, valamint Alberto Portugheis londoni Steinway kurzusán. 1998-ban Kadosa-díjat kapott az Országos Középiskolai Zongoraversenyen. 1999-ben első díjat nyert a londoni székhelyű EPTA (Európai Zongoratanárok Szövetsége) által kiírt nemzetközi zongoraversenyen. 2000-ben megjelent első önálló CD-je, Szonáták címmel. 2001-ben elnyerte a torontói Glenn Gould Professional School of the Royal Conservatory of Music ösztöndíját. 2000-ben és 2001-ben szólistája volt a MÁV Szimfonikus Zenekarnak, és visszatérő szólistája a Magyar Kulturális Központ által szervezett hangversenyeknek Londonban.

Az előadó honlapja:

www.vazsonyijanos.hu

www.dalok.hu/vazsonyijanos

Az előadó Facebook oldala:

Vázsonyi János - Tribute

Vázsonyi János
Tribute
Szerzői Kiadás / Author's Edition
1999

Komolyzene

Vázsonyi János - Shades Of Bach

Vázsonyi János
Shades Of Bach
BMC Records
2001

Komolyzene

Vázsonyi János - Vonósnégyesek

Vázsonyi János
Vonósnégyesek
Szerzői Kiadás / Author's Edition
2005

Komolyzene

laza koncentráció
szerző: vázsonyi jános
2008. június 24. 15:40

véleményem szerint az erőlködésmentes koncentráció a legnagyobb kihívás a legtöbb előadóművész számára. Alább néhány pontban szeretném összefoglalni ediggi tapasztalataimat ezzel kapcsolatban.

tovább >>
3 hozzászólás